Másodközlés. Megjelent a Magyar Nemzetben 2010. március 5-én.
Monok István a kora újkori olvasmányokról, a kulturális intézmények átalakulásáról és a közvagyon megtartásának fontosságáról
Fáy Zoltán
Tavaly november 10-én az oktatási és kulturális ügyekért felelős miniszter szakmai körökben megrökönyödést keltve nem az intézményt tíz éve vezető Monok Istvánt nevezte ki az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatójának, hanem a humán szférában nem túl ismert pályázót. Monok szakmai tevékenységét nem kell bemutatni a könyvtárosoknak. A nagyközönségnek azonban érdemes.
Meglepte a miniszter döntése?
– A döntés politikai természetű volt, nem szakmai, ezért nem számíthattam rá. Nem volt látható előzménye, és egyetlen lehetséges okának az tűnik, hogy személyem akadályt jelentett bizonyos érdekek megvalósulásában. A pályázat nyertesét, Sajó Andreát nem tartom alkalmas személynek a nemzeti könyvtár vezetésére.
– Ön milyen érdekeknek állhatott útjában?
– A könyvtári világ rengeteg szoftvert használ, és sokak érdeke, hogy ez így is maradjon. Minden ország küzd az egységesítésért, de az optimális megoldás, a monopólium nem csupán szakmai kérdés, hanem a piac szűkülését is jelentené a programozócégek számára. Nem mindegy tehát, hogy a könyvtárak által elnyert komoly Támop (Társadalmi megújulás operatív programja) -pénzeket hogyan költjük el, mert a nyertes hosszú távon szerez magának munkát.
– Azért ez ma már nem jelenthet annyira komoly összeget.
– Van egy másik tétel is: a könyvtárakban őrzött dokumentumok digitális másolata feletti rendelkezés lehetősége. Közvagyonról van szó, ezért a magánérdek csak határozott és bizonyított hozzáadott értéke mellett érvényesíthető. Az adatok és digitális állományok hozzáférhetővé tétele komoly üzlet. Kérdés, hogy ki invesztáljon: az állam vagy a magánszemély, illetve milyen legyen az arány. Magam az állami felelősség- és anyagi vállalás mellett érvelek, biztosítva az állampolgár számára a szabad hozzáférés jogát. Sokan másként gondolták és gondolják. Törekvéseiknek útjában álltam.
– Régóta vezette az Országos Széchényi Könyvtárat (OSZK), és habitusából adódóan kívülről szemlélve úgy tűnik, mintha már a bölcsőben is kora újkori nyomtatványokkal foglalkozott volna.
– Ez olyannyira tévedés, hogy könyvtáros véletlenül lettem, ha ugyan vannak véletlenek. Az építőipari szakközép után utam a Műegyetemre vezetett, oda vettek fel, és három félévet teljesítettem is, majd kiiratkoztam, és felvételiztem a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára magyar–történelem szakra, s a latint is felvettem már első évtől. Egyetemi éveim utolsó két évében szoros kapcsolat alakult ki a régi magyar irodalom tanszék és néhány fiatal egyetemi hallgató között, akik közé én is tartoztam. Keserű Bálint vezetésével akkor indultak el azok a könyvtörténeti kutatások, amelyek azt célozták, hogy felmérjük a kora újkori Magyarország „szellemi erőterét”, amelyben a hazai alkotások megszülettek. Korábban nagyon keveset tudtunk arról, milyen könyvek álltak a korabeli literátusok, vagyis értelmiségiek rendelkezésére. A kutatócsoport másik kutatási iránya a peregrináció volt, vagyis azt vizsgálták, ki melyik európai egyetemre iratkozott be, kik tanították az oda járó magyarokat.
– Ez tudományos szempontból nagyon szép, ám egy élet elindításához már a hetvenes években sem lehetett elegendő.
– Akkoriban a megélhetés miatt hétvégenként kőműveskedtem: igénytelen munkákat végeztünk, garázsokat építettünk, alapokat csináltunk, ebből fedeztem a lakbért és a megélhetést. A professzorom azonban azt mondta, nem jó, ha hétvégeken halálra dolgozom magam, hét közben pedig fáradt vagyok, és nem volna-e kedvem inkább az egyetemi könyvtárban dolgozni – esténként. Elvállaltam, hiszen ez a munka sokkal közelebb állt hozzám. Annyit ugyan nem tudtam keresni, mint a kőműveskedéssel, de az albérlet kifizetéséhez elegendő volt az a négyórás állás, amelyet a szegedi egyetemi könyvtárban kaptam. Feladatom az intézményben korábban nem létező régi könyvek osztályának létrehozása és a kézirattár feldolgozása volt.
– Egyik sem egyszemélyes munka.
– Mivel nem egy konkrét, létező gyűjteményhez kerültem, hanem azt kellett létrehozni, egy ideig ment a dolog. Egy évig egyedül voltam, később azonban több munkatárs is odakerült: Varga András, Keveházi Katalin és Erdei Klára. Összegyűjtöttük a tanszékeken heverő régi könyveket, ősnyomtatványokat, antikvákat. Karácsonyi Béla volt a könyvtár igazgatója, aki azok számára, akik az ötvenes években is ismerték, meglehetősen hírhedett volt. A hozzám hasonlók azonban, akik csak a hetvenes években ismerték meg, nem a rákosista vezetőt látták benne, hanem jó latintanárt, és semmi olyat nem tapasztaltunk tőle, hogy bárkivel elbánt volna. Az egyetem után rögtön a könyvtárba kaptam kinevezést, de Karácsonyi Béla mindenkit kötelezett arra, hogy könyvtár szakot is végezzen, ezért beírattak az ELTE-re könyvtár szakra, és szereztem könyvtárosdiplomát is.
– Mi lett az olvasmánytörténeti kutatócsoporttal?
– Ezt a munkát is folytattam, majd – a könyvtári feladatok mellett – 1986-tól átvettem a könyvtörténeti kutatások szervezését. Ez a mai napig is tart, és remélem, hogy március végéig megjelenik az utolsó két általam szerkesztett kötet is, és le tudjuk zárni az 1720-ig tartó alapkutatási szakaszt. Jelen körülmények között kritikai igénnyel csak eddig tudjuk vizsgálni az olvasmánytörténetet, ugyanis onnantól kezdve olyan mennyiségű információ áll rendelkezésünkre, amelyre van ugyan rálátásunk, közreadására azonban egyelőre nem vállalkozhatunk.
– Ilyen kutatásokhoz elkötelezett és hozzáértő tanítványokra van szükség.
– Eleinte a szegedi régi magyar irodalom tanszéken tanítottam. 1989-ben megkeresett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola igazgatója, Békés Imre, hogy mivel az ország déli területén nincs könyvtárosképzés, nem lenne-e kedvem azt az oktatást, amelyet a régi magyar irodalom tanszéken végeztem, átvinni. Meg kellett teremteni a könyvtárosképzés másik oszlopát is. Az első diploma kiadása után megszerveztük a – ma azt mondanánk – kulturális örökség szakot, vagyis olyan speciális képzést a könyvtárosképzésen belül, amely a régi könyvekkel való foglalkozáshoz nyújtott ismereteket. Ekkor kezdődött a nagyobb léptékű informatikai eszközhasználat is, ezért szétvált a képzés: volt hagyományos könyvtárosképzés, amely jellemzően falusi-kisvárosi könyvtárosnak képezte a hallgatókat, volt könyvtáros-informatikus képzés és volt régi könyves képzés.
– Hogyan került az OSZK-ba, Szegedről Budapestre?
– Ezerkilencszázkilencvenháromban meghalt Juhász Gyula, a nemzeti könyvtár főigazgatója, és megkeresett a művelődési és közoktatási miniszter, hogy nem pályáznék-e a főigazgatói posztra. Akkor azonban ehhez túl fiatalnak gondoltam magam, ezért csak tudományos igazgatóhelyettesi posztra szerettem volna pályázni. Az volt az elképzelés, hogy Szakály Ferenc lesz a főigazgató, Poprády Géza az általános, én pedig a tudományos igazgatóhelyettes. Sajnos Szakály szívinfarktust kapott – nem sokkal később meg is halt –, és 1993-ban már nem mert elvállalni ekkora feladatot. Így visszaléptem én is, és Poprády Géza lett a főigazgató 1994-től 1999-ig.
– Ezek igen mozgalmas évek voltak az egyetemek életében is, hiszen a nagy átalakulások ekkor mentek végbe.
– Az átalakulások sok tekintetben már 1989-ben megkezdődtek, de valóban ezekben az években volt a legnagyobb pezsgés. Szegeden több egyetemi intézmény alapításába fogtam, mert már látszott, hogy meg fognak szűnni az önálló felsőoktatási intézmények, és az volt a javaslatom, hogy alapítsunk intézeteket, amelyeken belül legyenek főiskolai és egyetemi tanszékek. 1996-ban megalapítottuk a Művelődéstörténeti Intézetet, amelyhez hat tanszék tartozott. Ennek lettem az igazgatója 1999-ig.
– Nem okozott törést, amikor úgy döntött 1999-ben, hogy otthagyja ezt a központot?
– Ez életem egyik legnehezebb döntése volt, hiszen szerettem volna látni, milyen eredménye lesz az európai tanulmányi központ működésének is, hová futnak ki a dolgok. Azonban 1999-ben lejárt Poprády Géza pályázata, és ekkor már én is benyújtottam a magamét. Szegedi egyetemi óráimat megtartottam.
– Legendák keringenek az OSZK „számítógépesítésének” visszásságairól a hetvenes években. Hogyan sikerült túllépni ezen a nehéz örökségen?
– Ez a probléma két részből áll: a művek és a katalógusok digitalizálásából. A kilencvenes évek második felében mindenütt nagy lendületet vett a könyvtári digitalizálás. Első fokon adatbázisok létrehozásával a katalógusok és a bibliográfiák számítógépre vitelét jelentette. A szegedi egyetem könyvtára – az országban hosszú ideig egyetlenként – már 1968 óta számítógépre vitte katalógusát. A dokumentumok tömeges digitalizálása is a kilencvenes években kezdődött meg, ám 1997-ben a könyvtárosszakma meglepetésére az akkori oktatási miniszter, Magyar Bálint úgy döntött, hogy a meglévő kezdeményezésekkel, működő adatbázisokkal mit sem törődve létrehozzák a Neumann János Digitális Könyvtárat. Eleinte sokféle elképzelés volt az intézmény karakterével kapcsolatban – az egyik, hogy kulturális központként, szabad és nyilvános formában működjön, körülbelül úgy, mint a Pompidou Központ Párizsban. A probléma csak az volt, hogy a Neumann-háznak nem volt háza, és hogy az intézményt nem a nemzeti könyvtárban alapították meg, hanem mellette. Ilyen konstrukció sehol Európában nem fordul elő: az tudniillik, hogy a nemzeti „papír”-könyvtár mellett külön működtetnek egy digitális könyvtárat. Ez annál is kevésbé volt elfogadható, mivel eközben már javában működött a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) is. Tehát volt egy könyvtárosszakmai, belső fejlődésből létrejött elektronikus könyvtár, és ettől függetlenül létrehoztak egy másikat, önálló jogi intézményként.
– Mi állhatott a döntés hátterében?
– Ezt nem tudom, de azt gondolom, hogy a magyar államigazgatás folyamatosan tudathasadásban van: létezik a Miniszterelnöki Hivatal, amelyben tulajdonképpen „minikormány” működik, és van a kormány maga az ágazatért felelős miniszterekkel. Viszont ezektől a miniszterektől különböző pénzeket vesznek el – jellemzően koalíciós alapon történő megállapodásokkal –, és adják oda külső személyeknek, szervezeteknek. Voltaképpen sajnálom az oktatási és kulturális minisztert, aki megörökölt egy leromló intézményrendszert, akinek intézményi fenntartási gondjai vannak, ugyanakkor a nagyberuházási pénzek külön alapokba szerveződnek, hiszen az informatikai projektek pénzeinek elosztásában nem ő dönt.
– De ma a MEK és a Neumann-ház is az OSZK-n belül működik.
– Ma igen, és remélem, hogy ott is marad. 1999. június 1-jén kezdtem dolgozni az OSZK-ban, és augusztusban a MEK már a nemzeti könyvtár része lett. Ez nem váltott ki túl nagy örömet azokban, akik létrehozták a digitális nemzeti könyvtár magját, de törekedtem arra, hogy jó kapcsolatot alakítsunk ki a Neumann-ház vezetőjével, Tószegi Zsuzsával és csapatával. Látták azt, hogy mandátumuk voltaképpen nem könyvtárosi, hanem közgyűjteményi tartalmakra vonatkozik, és magukban sokkal kevésbé boldogulnak.
– Az intézmények összevonása felfogható úgy is, mint a nemzeti kulturális örökség privatizációjára vonatkozó próbálkozások elutasítása. Hosszú időnek kellene eltelnie ahhoz, hogy a január 1-jei személyi változást követően, de még a kormányváltás előtt ismét megkíséreljék az OSZK részeinek kiszervezését.
– Bízom abban, hogy ilyen szándék nincs, de ennyire nem vagyok optimista
Fáy Zoltán
Tavaly november 10-én az oktatási és kulturális ügyekért felelős miniszter szakmai körökben megrökönyödést keltve nem az intézményt tíz éve vezető Monok Istvánt nevezte ki az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatójának, hanem a humán szférában nem túl ismert pályázót. Monok szakmai tevékenységét nem kell bemutatni a könyvtárosoknak. A nagyközönségnek azonban érdemes.
Meglepte a miniszter döntése?
– A döntés politikai természetű volt, nem szakmai, ezért nem számíthattam rá. Nem volt látható előzménye, és egyetlen lehetséges okának az tűnik, hogy személyem akadályt jelentett bizonyos érdekek megvalósulásában. A pályázat nyertesét, Sajó Andreát nem tartom alkalmas személynek a nemzeti könyvtár vezetésére.
– Ön milyen érdekeknek állhatott útjában?
– A könyvtári világ rengeteg szoftvert használ, és sokak érdeke, hogy ez így is maradjon. Minden ország küzd az egységesítésért, de az optimális megoldás, a monopólium nem csupán szakmai kérdés, hanem a piac szűkülését is jelentené a programozócégek számára. Nem mindegy tehát, hogy a könyvtárak által elnyert komoly Támop (Társadalmi megújulás operatív programja) -pénzeket hogyan költjük el, mert a nyertes hosszú távon szerez magának munkát.
– Azért ez ma már nem jelenthet annyira komoly összeget.
– Van egy másik tétel is: a könyvtárakban őrzött dokumentumok digitális másolata feletti rendelkezés lehetősége. Közvagyonról van szó, ezért a magánérdek csak határozott és bizonyított hozzáadott értéke mellett érvényesíthető. Az adatok és digitális állományok hozzáférhetővé tétele komoly üzlet. Kérdés, hogy ki invesztáljon: az állam vagy a magánszemély, illetve milyen legyen az arány. Magam az állami felelősség- és anyagi vállalás mellett érvelek, biztosítva az állampolgár számára a szabad hozzáférés jogát. Sokan másként gondolták és gondolják. Törekvéseiknek útjában álltam.
– Régóta vezette az Országos Széchényi Könyvtárat (OSZK), és habitusából adódóan kívülről szemlélve úgy tűnik, mintha már a bölcsőben is kora újkori nyomtatványokkal foglalkozott volna.
– Ez olyannyira tévedés, hogy könyvtáros véletlenül lettem, ha ugyan vannak véletlenek. Az építőipari szakközép után utam a Műegyetemre vezetett, oda vettek fel, és három félévet teljesítettem is, majd kiiratkoztam, és felvételiztem a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára magyar–történelem szakra, s a latint is felvettem már első évtől. Egyetemi éveim utolsó két évében szoros kapcsolat alakult ki a régi magyar irodalom tanszék és néhány fiatal egyetemi hallgató között, akik közé én is tartoztam. Keserű Bálint vezetésével akkor indultak el azok a könyvtörténeti kutatások, amelyek azt célozták, hogy felmérjük a kora újkori Magyarország „szellemi erőterét”, amelyben a hazai alkotások megszülettek. Korábban nagyon keveset tudtunk arról, milyen könyvek álltak a korabeli literátusok, vagyis értelmiségiek rendelkezésére. A kutatócsoport másik kutatási iránya a peregrináció volt, vagyis azt vizsgálták, ki melyik európai egyetemre iratkozott be, kik tanították az oda járó magyarokat.
– Ez tudományos szempontból nagyon szép, ám egy élet elindításához már a hetvenes években sem lehetett elegendő.
– Akkoriban a megélhetés miatt hétvégenként kőműveskedtem: igénytelen munkákat végeztünk, garázsokat építettünk, alapokat csináltunk, ebből fedeztem a lakbért és a megélhetést. A professzorom azonban azt mondta, nem jó, ha hétvégeken halálra dolgozom magam, hét közben pedig fáradt vagyok, és nem volna-e kedvem inkább az egyetemi könyvtárban dolgozni – esténként. Elvállaltam, hiszen ez a munka sokkal közelebb állt hozzám. Annyit ugyan nem tudtam keresni, mint a kőműveskedéssel, de az albérlet kifizetéséhez elegendő volt az a négyórás állás, amelyet a szegedi egyetemi könyvtárban kaptam. Feladatom az intézményben korábban nem létező régi könyvek osztályának létrehozása és a kézirattár feldolgozása volt.
– Egyik sem egyszemélyes munka.
– Mivel nem egy konkrét, létező gyűjteményhez kerültem, hanem azt kellett létrehozni, egy ideig ment a dolog. Egy évig egyedül voltam, később azonban több munkatárs is odakerült: Varga András, Keveházi Katalin és Erdei Klára. Összegyűjtöttük a tanszékeken heverő régi könyveket, ősnyomtatványokat, antikvákat. Karácsonyi Béla volt a könyvtár igazgatója, aki azok számára, akik az ötvenes években is ismerték, meglehetősen hírhedett volt. A hozzám hasonlók azonban, akik csak a hetvenes években ismerték meg, nem a rákosista vezetőt látták benne, hanem jó latintanárt, és semmi olyat nem tapasztaltunk tőle, hogy bárkivel elbánt volna. Az egyetem után rögtön a könyvtárba kaptam kinevezést, de Karácsonyi Béla mindenkit kötelezett arra, hogy könyvtár szakot is végezzen, ezért beírattak az ELTE-re könyvtár szakra, és szereztem könyvtárosdiplomát is.
– Mi lett az olvasmánytörténeti kutatócsoporttal?
– Ezt a munkát is folytattam, majd – a könyvtári feladatok mellett – 1986-tól átvettem a könyvtörténeti kutatások szervezését. Ez a mai napig is tart, és remélem, hogy március végéig megjelenik az utolsó két általam szerkesztett kötet is, és le tudjuk zárni az 1720-ig tartó alapkutatási szakaszt. Jelen körülmények között kritikai igénnyel csak eddig tudjuk vizsgálni az olvasmánytörténetet, ugyanis onnantól kezdve olyan mennyiségű információ áll rendelkezésünkre, amelyre van ugyan rálátásunk, közreadására azonban egyelőre nem vállalkozhatunk.
– Ilyen kutatásokhoz elkötelezett és hozzáértő tanítványokra van szükség.
– Eleinte a szegedi régi magyar irodalom tanszéken tanítottam. 1989-ben megkeresett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola igazgatója, Békés Imre, hogy mivel az ország déli területén nincs könyvtárosképzés, nem lenne-e kedvem azt az oktatást, amelyet a régi magyar irodalom tanszéken végeztem, átvinni. Meg kellett teremteni a könyvtárosképzés másik oszlopát is. Az első diploma kiadása után megszerveztük a – ma azt mondanánk – kulturális örökség szakot, vagyis olyan speciális képzést a könyvtárosképzésen belül, amely a régi könyvekkel való foglalkozáshoz nyújtott ismereteket. Ekkor kezdődött a nagyobb léptékű informatikai eszközhasználat is, ezért szétvált a képzés: volt hagyományos könyvtárosképzés, amely jellemzően falusi-kisvárosi könyvtárosnak képezte a hallgatókat, volt könyvtáros-informatikus képzés és volt régi könyves képzés.
– Hogyan került az OSZK-ba, Szegedről Budapestre?
– Ezerkilencszázkilencvenháromban meghalt Juhász Gyula, a nemzeti könyvtár főigazgatója, és megkeresett a művelődési és közoktatási miniszter, hogy nem pályáznék-e a főigazgatói posztra. Akkor azonban ehhez túl fiatalnak gondoltam magam, ezért csak tudományos igazgatóhelyettesi posztra szerettem volna pályázni. Az volt az elképzelés, hogy Szakály Ferenc lesz a főigazgató, Poprády Géza az általános, én pedig a tudományos igazgatóhelyettes. Sajnos Szakály szívinfarktust kapott – nem sokkal később meg is halt –, és 1993-ban már nem mert elvállalni ekkora feladatot. Így visszaléptem én is, és Poprády Géza lett a főigazgató 1994-től 1999-ig.
– Ezek igen mozgalmas évek voltak az egyetemek életében is, hiszen a nagy átalakulások ekkor mentek végbe.
– Az átalakulások sok tekintetben már 1989-ben megkezdődtek, de valóban ezekben az években volt a legnagyobb pezsgés. Szegeden több egyetemi intézmény alapításába fogtam, mert már látszott, hogy meg fognak szűnni az önálló felsőoktatási intézmények, és az volt a javaslatom, hogy alapítsunk intézeteket, amelyeken belül legyenek főiskolai és egyetemi tanszékek. 1996-ban megalapítottuk a Művelődéstörténeti Intézetet, amelyhez hat tanszék tartozott. Ennek lettem az igazgatója 1999-ig.
– Nem okozott törést, amikor úgy döntött 1999-ben, hogy otthagyja ezt a központot?
– Ez életem egyik legnehezebb döntése volt, hiszen szerettem volna látni, milyen eredménye lesz az európai tanulmányi központ működésének is, hová futnak ki a dolgok. Azonban 1999-ben lejárt Poprády Géza pályázata, és ekkor már én is benyújtottam a magamét. Szegedi egyetemi óráimat megtartottam.
– Legendák keringenek az OSZK „számítógépesítésének” visszásságairól a hetvenes években. Hogyan sikerült túllépni ezen a nehéz örökségen?
– Ez a probléma két részből áll: a művek és a katalógusok digitalizálásából. A kilencvenes évek második felében mindenütt nagy lendületet vett a könyvtári digitalizálás. Első fokon adatbázisok létrehozásával a katalógusok és a bibliográfiák számítógépre vitelét jelentette. A szegedi egyetem könyvtára – az országban hosszú ideig egyetlenként – már 1968 óta számítógépre vitte katalógusát. A dokumentumok tömeges digitalizálása is a kilencvenes években kezdődött meg, ám 1997-ben a könyvtárosszakma meglepetésére az akkori oktatási miniszter, Magyar Bálint úgy döntött, hogy a meglévő kezdeményezésekkel, működő adatbázisokkal mit sem törődve létrehozzák a Neumann János Digitális Könyvtárat. Eleinte sokféle elképzelés volt az intézmény karakterével kapcsolatban – az egyik, hogy kulturális központként, szabad és nyilvános formában működjön, körülbelül úgy, mint a Pompidou Központ Párizsban. A probléma csak az volt, hogy a Neumann-háznak nem volt háza, és hogy az intézményt nem a nemzeti könyvtárban alapították meg, hanem mellette. Ilyen konstrukció sehol Európában nem fordul elő: az tudniillik, hogy a nemzeti „papír”-könyvtár mellett külön működtetnek egy digitális könyvtárat. Ez annál is kevésbé volt elfogadható, mivel eközben már javában működött a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) is. Tehát volt egy könyvtárosszakmai, belső fejlődésből létrejött elektronikus könyvtár, és ettől függetlenül létrehoztak egy másikat, önálló jogi intézményként.
– Mi állhatott a döntés hátterében?
– Ezt nem tudom, de azt gondolom, hogy a magyar államigazgatás folyamatosan tudathasadásban van: létezik a Miniszterelnöki Hivatal, amelyben tulajdonképpen „minikormány” működik, és van a kormány maga az ágazatért felelős miniszterekkel. Viszont ezektől a miniszterektől különböző pénzeket vesznek el – jellemzően koalíciós alapon történő megállapodásokkal –, és adják oda külső személyeknek, szervezeteknek. Voltaképpen sajnálom az oktatási és kulturális minisztert, aki megörökölt egy leromló intézményrendszert, akinek intézményi fenntartási gondjai vannak, ugyanakkor a nagyberuházási pénzek külön alapokba szerveződnek, hiszen az informatikai projektek pénzeinek elosztásában nem ő dönt.
– De ma a MEK és a Neumann-ház is az OSZK-n belül működik.
– Ma igen, és remélem, hogy ott is marad. 1999. június 1-jén kezdtem dolgozni az OSZK-ban, és augusztusban a MEK már a nemzeti könyvtár része lett. Ez nem váltott ki túl nagy örömet azokban, akik létrehozták a digitális nemzeti könyvtár magját, de törekedtem arra, hogy jó kapcsolatot alakítsunk ki a Neumann-ház vezetőjével, Tószegi Zsuzsával és csapatával. Látták azt, hogy mandátumuk voltaképpen nem könyvtárosi, hanem közgyűjteményi tartalmakra vonatkozik, és magukban sokkal kevésbé boldogulnak.
– Az intézmények összevonása felfogható úgy is, mint a nemzeti kulturális örökség privatizációjára vonatkozó próbálkozások elutasítása. Hosszú időnek kellene eltelnie ahhoz, hogy a január 1-jei személyi változást követően, de még a kormányváltás előtt ismét megkíséreljék az OSZK részeinek kiszervezését.
– Bízom abban, hogy ilyen szándék nincs, de ennyire nem vagyok optimista
zene:
