Kiveszőfélben lévő faj

Tévékönyvtáros

Napjaink tévékönyvtárosa, ha volna, csöppet sem tűnne ősinek, figyelembe véve persze különleges életmódját

Varga Sándor Márton írása (Másodközlés)

A tévékönyvtárost a nagy "Brehm" afféle élő kövületként tartja számon, aki van is meg nincs is, de ezt a bonyolult lételméleti problémát maga a nagy Brehm se tisztázza egyértelműen.

Tévékönyvtáros állítólag létezik ma is, csak halvány dunsztunk sincs, hol, mert ember nincs, aki kutakodna még könyv, könyvtár, netán éppenséggel könyvtáros iránt.

Ily módon nincs mit tennünk: a tévékönyvtárost ma már kiveszőfélben lévő fajnak kell tekintenünk. Persze megtörténhet, hogy egykori nagy elterjedési területének jelentéktelen töredékén még ma is meghúzza magát, mi több, egyes példányai amerikai nagyvárosokba újfent behatolnak, hogy az igen szapora adatbázisok és fájlmegosztó rendszerek vetélytársaivá fejlesszék magukat, de ez csak afféle folyosói szóbeszéd.

Hol vagyunk mi Amerikától?

Nálunk a tévékönyvtáros, ha rejtőzik valahol, vélhetően megmaradt korábbi fejlettségi állapotában. Mellékesen szólva ez lehetne a mi szerencsénk, mert általa legalább pontosíthatnánk evolúcióbiológiai ismereteinket. Rájöhetnénk például, hogyan jutottunk el a Kovalikkárolyicustól a Dérijánosicuson át a mai leszármazottakig. Elvégre a hasadtujjú lúd is összekötő kapocs a lúdalkatúak és általában a vízi madarak között, nemde?

Elképzelhető például, hogy a tévékönyvtáros egy nagy múltú, elszigetelt csoport, a művelt televíziócoccusok (nem tévesztendőek össze az iskolázott televíziócoccusokkal - a szerk. megj.) megmaradt nemzetsége! Csakhogy esetében nem az evolúció lassulásáról van szó, hanem éppen ellenkezőleg: a tudományos és technikai fejlődés, valamint az újugor tőkefelhalmozás gyorsulásáról.

Napjaink tévékönyvtárosa, ha volna, csöppet sem tűnne ősinek, figyelembe véve persze különleges életmódját. Nyilvánvalóan megőrizte volna jellegét a kora pretelevíziós idők műsorrakó világából, vagyis poros polcok árnyékában, nyomdafesték szagában, könyvmolyok társaságában érezné jól magát. Bizony, ha föllelnénk napjainkban egy-egy példányt, az vélhetően sok szempontból emlékeztetne őseire, akikről persze semmiféle álló- vagy mozgókép nem áll rendelkezésünkre, elvégre miért is fényképezkedtek volna valaha a tévékönyvtárosok, amikor a trafikban két forintért lehetett kapni egy Takácsmaricus- vagy Tamásieszticus-fotót!

Pedig, ha találkoznánk vele, azonnal fölismernénk a tévékönyvtárost. Külleme rendkívül jellegzetes: izmos kar, amellyel jelentős terheket bír magasba emelni, terebélyes marok, amelybe nagy kiterjedésű, lapos tárgyak (ún. könyvek) férnek, vaksi, ám vörösre olvasott szem, amellyel félhomályban is kibetűzi a kartotékok macskakaparásait, nagyra nőtt koponya, amely sok-sok szerzőnév és műcím tárolására alkalmas.

Szerettük valaha a tévékönyvtárost, de méltatlanul elfeledtük. Evvel magunkról állítunk ki bizonyítványt, amelyet rögtön oda is tehetünk a könyvtárból ellopott könyvek mellé.

Valóságos tudománytörténeti szenzációnak számítana egy tévékönyvtáros fölfedezése! Egyszer egyébként, a kétezres évek első évtizedében a Duna pesti partjainál kotróhálóval begyűjtöttek egy furcsa élőlényt, amelyről egyesek már-már azt hitték, hogy bujdosó tévékönyvtáros, de aztán kiderült, hogy a közeli Szabadság tér északnyugati medencéje, ahol valaha vígan lubickolt, a pénz- és lemeztektonikai mozgások következtében megsemmisült, maga alá temetve a múlt minden föllelhető nyomát, így aztán inkább kertévés ügynöknek minősítették, és néhány jól irányzott, szarkasztikus megjegyzéssel kicikizték a tudományos életből.

Időnként felröppennek hírek, hogy elhagyatott vidékeken még ma is élnek tévékönyvtárosok. 2009 novemberében egy természetvédelmi felügyelő Tasmania északnyugati erdőségében állítólag találkozott egy farkasszerű lénnyel. Henry Nix kriptozoológus számítógépes programmal elemezte, mely területeken fordulhatott elő, majd az eredményt összevetette korábbi beszámolók helyszíneivel. Arra a következtetésre jutott, hogy ezek ugyan jól korrelálnak, de a komputer elől ő maga se tápászkodott föl, hogy elballagjon a könyvtárig.

A Föld számos pontjáról beszámolnak emberhez hasonlatos lények föltűnéséről, akikről úgy vélik, hogy vagy Gigantopithecusok recens egyedei, vagy fennmaradt tévékönyvtárosok, de ezt se cáfolni, se megerősíteni nem tudta egyetlen politikai párt szóvivője sem.

Akadnak ugyanakkor egészen különleges leletek, amelyek arra bizonyságok, hogy a tévékönyvtáros valamiféle visszatenyésztett formában még ma is létezik, ám persze ezek az alaptípussal nem lehetnek egészen azonosak. Őket inhisetuknak (interneten hihetetlen sebességgel turkálóknak) nevezi a tudomány.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy jelenleg nincs kézzel fogható bizonyíték a tévékönyvtáros létezésére.

Tulajdonképpen mindegy is. Akad még faunánkban oly tévés faj, amelynek egyedei könyvet vesznek a kezükbe? Lefekvés előtti regényolvasásról nem is beszélve.

Vannak azonban olyan esetek is, amelyek látszólag ellentmondanak minden logikának. Amikor a 18. századi Európában fölismerték a ginkgo nevezetű fa (Ginkgo biloba, azaz páfrányfenyő, újabban egyszerűen csak ginkó) szépségét és különlegességét, őshazájában, Kínában már alig fordult elő. Kontinensünkön minden különösebb fölhajtás nélkül kedvelt parkfává vált, ám az igazi meglepetés csak a 20. században érte a botanikusokat! Amerika nagyvárosaiban ugyanis rájöttek, hogy a ginkgo minden más fánál jobban tűri a szennyezett levegőt, és képes megélni egy dézsában is… Azóta világszerte sok helyen ültetik, így Budapesten is, mert a ginkgónak alig akad természetes ellensége.

Úgy tűnik, nem véletlenül tartott ki a rokonok nélküli, élő kövület hosszú évmilliókon át.

Bujkálj csak, tévékönyvtáros!

A szerző hatodik éve írja hétről hétre Lájv című sorozatát a Magyar Televízió internetes oldalára (www.hirado.hu), a Szabadság tér nevezetű publicisztikai rovatba.

Az első évfolyamban régi tévések portréját vázolta föl, a jelenlegiben pedig még létező/már nem létező televíziós szakmákat mutat be. Így került sor a tévékönyvtárosra, aki valaha a Szabadság téri épület északnyugati csücskének földszintjén, húszezer kötet (és ugyanannyi kartoték) között dolgozott.

A szerzőnek volt egy hallgatólagos megállapodása a néhai könyvtárossal: mielőtt az MTV könyvtárát fölszámolnák, elvihet tíz, szabadon választott könyvet.

Már egyikük sem dolgozik az MTV-ben, ahogyan az Magyar Televízió sincs a Szabadság téren.