Klogtörténelmi esemény, itt a helye a gyűjtőben:
Jó napot, Sándor Tibor vagyok.
Visszahallgattam magamat, hogyan is fogalmazhattam, mert bizony az itt olvasható kérdések legtöbbjéből valahogy nem ismertem rá a nyilatkozatom irányára. Meghallgattam, s ugyan voltak benne pongyola megfogalmazások, meg 15 perces beszélgetés 6-7 percre szükséges vágása is okozhatott pontatlanságot, azért abban biztos vagyok, hogy a kérdésfeltevésben több a rossz tapasztalatok rávetítése, mint a jogos számonkérés. Mindegy, ilyesmin nem érdemes vitatkozni, inkább a tárgyra, lássuk a kérdéseket!
• Miért nem érzik még mindig, mennyire ciki a “Tudásdepó Expressz” elnevezés?
Raktár + száguldás = képzavar vagy merész képzettársítás. Ízlés dolga. Cinikusan hangzik, de ez legyen a legnagyobb bajunk.
Mik a döntési mechanizmusok, miért a digitális dokumentumkérés beérkezésekor indulnak el? (Miért akkor kell elindulniuk, miért nincsenek meg előre?)
Először is: éppen az a fejlesztés egyik feladata, hogy legyenek előre körülírt, sztenderd döntési mechanizmusok a különböző megrendelések során felmerülő eshetőségekre, s az ebből következő folyamatokra. De az, hogy melyik lép érvénybe, arról valakinek, egy humanoidnak kell majd mindig dönteni. Egy több milliós katalogizált dokumentumállomány és több százezres számítógépes szakbibliográfia adatai alapján sok milliónyi cikk, tanulmány, könyvrészlet, plakát, fotó egyikére érkezik igény. A mérlegelés néhány szempontja: van-e már belőle digitális példány, vagy most kell elkészíteni? A kért dokumentum fizikai tulajdonságai és állapota alapján másolható-e, s ha igen, milyen eszközzel? Milyen szerzői jogok vonatkoznak rá? Ennek alapján az elkészítendő dokumentumra milyen hozzáférést (és ennek megfelelően beállított PDF-fájlt, felbontású és típusú képfájlt ) szabad legálisan biztosítani? Érdemes-e a kérésre felfigyelve az egész kiadványt digitalizálni? Esetleg a szerző többi munkáit is. (Háttérben statisztikai programrészek futnak.) Továbbá: ki a távoli megrendelő, a felhasználónak milyen jogosultságai vannak, kell-e térítést fizetnie a szolgáltatásért, mennyit, milyen pénzügyi megoldással, kell-e szerződni vele (pl. ha közlésre, kereskedelmi célra akar rendelni).
Ezek mindennapi munkaműveletek egy nagykönyvtár személyes használatakor, ezt kell modellezni a távhasználathoz, és a folyamatból minél többet egyszerű számítógépes tranzakciókká alakítani, hogy a felhasználó számára az egész minél gyorsabb és akadálymentesebb legyen.
• Mennyi a viszonylag rövid időn belül?
Na ez az, aminek a normáit a szabályozás és a gyakorlat során ki kell alakítanunk. Ez is a projekt része. Azt azért tudni kell, hogy az ilyen támogatásokból csak szolgáltatás kereteinek kialakítására lehet pénzt kapni, a működtetésre, a nyilván megszaporodó megrendelésekkel kapcsolatos munkákra nem. Tehát saját erőnkből, átszervezéssel kell kialakítanunk olyan munkaköröket (döntés, szkennelés, OCR, minőség ellenőrzése) amire korábban nem volt ember. Meg persze nem is lesz új munkaerő, ezzel kapcsolatban jelenleg nincsenek illúzióim. Egy biztos: az egésznek csak úgy van értelme, ha kiváltja a bürokratikus vacakolásokat, és az anyag kiszámíthatóan, garantált idő alatt jut el ahhoz, aki kéri.
• Mi jogosítja fel a könyvtárat, mint olyat (illetve az ott ülő könyvtárost), hogy eldöntse, mit kaphat meg az olvasó és mit nem? (Széljegyzet: erre miért nincsen egy MKE Etikai Kódex-jellegű nyilatkozat a könyvtáraknak?)
Alapvetően az állomány fizikai védelme és a szerzői jog a mérlegelés tárgya. Erre pedig a könyvtári törvény és a szerzői jogról szól törvény „jogosítja fel”, hogy pontos legyek: kötelezi a könyvtárakat.
Szinte látom, amint TD fejében megképződik a ”kopasz cenzor” figurája. Én viszont egy könyvtárost látok, akinek ismernie kell a szerzői jogot, utána kell néznie a szerzők, közreműködők, életrajzi adatainak, kézbe kell vennie a kiadványt és felmérnie, mit bír ki másoláskor stb., lásd, mint fent. Meg a többi kollégát, akik az eddigi feladataik és ügyfeleik mellett új tennivalókkal és új, távoli ügyfelekkel is foglalkoznak. Meg egy az integrált könyvtári szoftverhez kapcsolt programcsomagot, ami ebben segíti őket. És szeretnék majd látni új felhasználókat is, akik elégedetten csettintenek, mikor a gépükön megjelenik- utazás, levelezés, ODR stb. nélkül – a kért anyag.
Széljegyzet: az Etikai Kódexet az MKE megbízásából néhány nagy tapasztalatú szakember dolgozta ki, majd széles és hosszas vita- és egyeztetés követte. Esküt nem tettünk rá, de ezt sokan szakmai- erkölcsi krédónként fogadtuk el, mindegynek gondolván, hogy épp melyik könyvtárban gyakoroljuk. A többiről az egyes könyvtárak szabályzatokat alkotnak, küldetésnyilatkozatokat és stratégiákat tesznek közzé. Nem kötelező elhinni, hogy azokat komolyan is gondolják, de aki nem hiszi el, az miért hinné el, ha a könyvtárak még külön kódexekben is fogadkoznának.
• Miért még mindig könyvközpontú az információszolgáltatás alapszemlélete?
Ezt a kérdést az adott összefüggésben nem értem egész pontosan, legalábbis nem is tudom, hogy a rádióriport melyik részére reflektál. Mindenesetre a mi könyvtárunkban az információszolgáltatás egyaránt történik papíralapú kiadványok és on-line vagy egyéb elektronikus források segítségével, személyesen, telefonon, e-mailben, chattel, dokumentumok és információk átadásával egyaránt. Hogy ebben még könyv még némi szerepet kap? Hát istenem. Itt tartunk.
• Miért kell a Google könyvdigitalizáló projektjét állandó jelleggel kicsit fentről megítélni?
Nem állt szándékomban így nyilatkozni, utólag sem tudom, hogy mit tűnt fölényeskedésnek. Három alternatívát szemléltettem, a „nagykanállal” meregetőt, a prekoncepciókat alkotót, és a konkrét igényekre reagálót. Egyiket sem minősítettem, csak azt mondtam, hogy egy közkönyvtárhoz ez utóbbi áll közelebb, és a konkrét fejlesztés ennek a gyakorlatát alakítja ki. Ha a hangsúlyban volt valami, akkor elárulom, hogy a vágatlan verzióban olyasmit mondtam, hogy a Google, mint valami exkavátor halad ellenállhatatlanul előre a könyvtárak raktárainak a mélyén, és ennek kapcsán elmosolyodtunk – a riporter és én is. Talán ez a mosolygás „hallatszott” ki. Egyébként azt is hozzátettem, hogy a Google-nek hála olyan magyar könyvek is fent vannak a neten, amelyekről én magam azt gondoltam, hogy hazai könyvtárak még sokáig nem tennék fel, mert a digitalizálandó művek képzeletbeli időzítési rangsorában valószínűleg hátrébb sorolódnának. (Hirtelen Kőrösi József 19. század végi pesti statisztikái jutnak eszembe, ez aligha szerepel a Hungarológiai alapkönyvtárban.) Nagyon is örülök a Google aktivitásának.
Szerintem bírálómnak inkább az a gondolat „csípődött be”, ami a könyvtárak válogató, minősítő, megőrző, tudáskanalizáló szerepének átmentéséről szólt az internetes korszakban.
Ez ügyben én is tudathasadásos vagyok, sok kolléga a tanúm rá, hogy az idegeiket szoktam borzolni azzal, hogy a feleslegessé válásunk víziójával ijesztgetem. De ugye az nem hiba, ha egy rádióinterjúban, szakmai szereplőként, nem ezt hangsúlyozom?
• Miért hisszük azt, hogy a könyvtár katalógusa integrált rendszer?
Az interjú elején utaltam rá, hogy a könyvtári technológiai integrációja 10-15 éve tartó folyamat (sőt több), hogy számítógépes rendszer kapcsolja össze a munkaműveleteket. A katalógus mellett megemlítettem a szerzeményezést, a kölcsönzést, olvasói adatok nyilvántartását. Ehhez persze még egy sor folyamatot hozzávehetünk, pl. a pénzügyi tranzakciókat, a statisztikát vagy mondjuk a szakbibliográfiák készítését. És most a digitális archívumot és az e-dokumentumküldést. Hogy ebben központi szerepe van a katalógusnak, az gondolom, természetes.
• Ha már 10-15 éve zajlik a könyvtári tevékenységek, állományok integrálása, miért ott tartunk vele, ahol?
Csak azt tudom, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hol tart. Az előbb jelzett munkaműveletek igen sok részfunkcióra bonthatóak, és valamennyi tagkönyvtárra (57-re), az kisnyomtatványokon és jórészt a fényképeken kívül a teljes állományra (3 millió körülire), a könyv- és folyóirat rendelésre és vásárlás egészére, valamennyi olvasóra (275 ezerre) kiterjednek. Plusz a tranzakciók több száz féle statisztikai elemzésére, amit figyelembe veszünk például a pótbeszerzésekkor, a szabadpolcos és a raktári állomány átmozgatásakor. Kívülről talán kevésbé látszik, hogy ez mennyi részművelet és adat integrációját jelenti, akit közelebbről érdekel, módot találhat ennek megismerésére.
Sok minden hiányzik persze. És sok mindent számon lehet még kérni. Csak azt nem értem, hogy amikor egy sokak által igényelt és eddig a mi repertoárunkból teljesen hiányzó kényelmi szolgáltatás kialakításába kezdünk, miért is következik abból az a sok szkepszis, amit a kérdések sugallnak, illetve állítanak?
Üdvözlettel: Sándor Tibor
0 vélemény:
Post a Comment